Száz éve született az egyetemes filmművészet és az európai modernizmus egyik legnagyobb alakja, Ingmar Bergman. Munkássága — színházi rendezései kivételével — jól ismert hazánkban: ma már filmtörténeti klasszikusnak számító filmjeit (mint A hetedik pecsét, A csend, a Persona, a Suttogások, sikolyok vagy a Fanny és Alexander) bemutatták, irodalmi forgatókönyveit, regényeit, önéletrajzát kiadták Magyarországon is. Az elmúlt évtizedekben számos magyar szerző értelmezte Bergman művészetét: a filmtörténészek mellett esztéták (többek között Balassa Péter, Kovács András Bálint, Radnóti Sándor) és költők (mint Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János), vagy a társtudományok olyan neves képviselői, mint Mérei Ferenc pszichológus.
Miközben egybegyűjtjük az immár klasszikusnak számító magyar nyelvű Bergman-esszéket, számos új, kifejezetten a kötet számára készült tanulmányt is közlünk. Ily módon a tematikus rendszerezésű fejezetekben régi és új Bergman-olvasatok folytatnak párbeszédet egymással, s kerülnek a korábbi szövegek más fénytörésbe, míg az újak eddig kevéssé hangsúlyozott, sokszor meglepő szempontokkal állnak elő. A kötetben olvasható szövegek így nemcsak magáról Bergmanról, de a máig terjedő hazai Bergman-recepcióról is képet adnak, a régi és mai gondolatok dialógusa pedig kísérlet arra, hogy Ingmar Bergman művészete eleven maradjon — a következő száz évben is.
