Egyszer majd megírom Huszelin Rancsics igaz történetét — jelentette be pályafutását kezdő költő Zalán Tibor epikusi készülődését, s majd húsz
évvel később a regényíró Zalán meséli el a Papírváros döbbenetes
epizódjaként az I. világháborús történetet. Mert a műfajokat egymásba
játszatva mesél, valóban elbeszél a szerző. Több szálon, helyszínen és
idősíkon futó történetsora annak a rettentő pokoljárásnak drasztikus
nyelven előadott látomása, melyet főhőse tudatosan választ: az önpusztításnak, az állandó „elveszni készülés”-nek. A hatalmas írói
vállalkozás első kötetének építész-narrátora e negatív úti cél
eléréséhez lát hozzá, hogy a XX. század infernóját önmagán kívül
megtapasztalja, önmagán belül pedig megvalósítsa. Byron és Tonio Kröger
nyomán, vállalva, hogy a megismerés útja egyben az önpusztításé is,
folyamatosan menekül — alkoholba, nőkbe, verekedésekbe, az emberi
kapcsolatokat felszámoló magányba — a megismerés/önismeret és
következménye elől.
A Papírváros 2 megrendítő felismerése, hogy hiába akarunk kivonulni a világból, a világ nem óhajt kivonulni belőlünk. Hogy hiába vagyunk
készek — előzékenyen — kimenetelni a magunk létéből, egyszemélyes
biológiai és transzcendens valóságunkból, a társadalom résen van, s megakadályoz még az önpusztításban is. Pusztán azért, hogy hatalmát még
ilyen elviselhetetlen módon is bizonyítsa és gyakorolja.
