„Ennek a férfinak pedig merész, de nyugodt tekintete volt, amely fogva tartotta az övét, mint a gyakorlott tőrvívó az ellenfele fleuretjét. És az a biztos, végtelen fölény, amellyel játszott velük, mintha egy cseppet sem venné komolyan az asszonyokat — s az a pár meleg, bizalmas szó, amelyre még mindig úgy gondolt vissza, mint valami bársonyos cirógatásra. És végül a kis közös titok…Ilma nyugtalanul aludt ezen az éjszakán.Az a férfi pedig, aki álmát megzavarta, töprengve haladt végig a Vár csöndes, kihalt utcáin. Az aranyhajú leányra gondolt. Csak egy órája ismerte, de az az érzése volt, mintha sok-sok esztendeje ismerte volna. — Úgy látszik, még mindig nem nőtt be a fejem lágya. Találkozom egy lánnyal, az arca, alakja ízlésem szerinti, s már hajlandó vagyok elhinni, hogy angyal, íme, az illúzió. — Elmenjek hozzájuk? Az anyja nem hívott meg, de azzal nem törődöm. Hanem aztán mi lesz? Ha beleszeretnék?”